Amint ismeretes, a bismarcki Német Birodalom szinte minden területen hatalmas iramban fejlődött, így a tudomány és a népességszám tekintetében is. A növekvő népességnek pedig értelemszerűen egyre több élelem kellett. Elsősorban a műtrágyagyártással kapcsolatban fogalmazódott meg az igény az alapvető nitrogénvegyületek szintetikus előállítására, a nagy mennyiségben importált chilei salétrom kiváltására.
Fritz Haber nevéhez fűződik a papíron egyszerűnek tűnő, ma már az általános iskolában is tanított, alkalmazását tekintve óriási hatású szintézis, amellyel nitrogéngázból ammónia állítható elő, Wilhelm Ostwald pedig az ammónia salétromsavvá konvertálását oldotta meg. Ez által lehetővé vált a – 78%-ban nitrogénből álló – levegőből előállítani a műtrágya- és a robbanóanyag-gyártás egyik legfontosabb alapanyagát.
Habár Haber 1905-ben publikálta a tudományos eredményeit, így az ammóniaszintézis már a Nagy Háború előtt ismert volt Németországon kívül, 1920 előtt mégis csak a németek voltak képesek nagy mennyiségben és olcsón ammóniát gyártani. Ehhez Carl Bosch tudása kellett, aki először alkalmazott az iparban nagynyomású reaktorokat, ezért nevezik Haber–Bosch-szintézisnek az eljárást.
1914-ben kitört a háború. A „mire a levelek lehullanak…” nem csupán üres biztatás volt a Kaisertől, hanem egy szorongató körülmény kifejeződése is. A háborút megelőző évtizedekben irdatlan mennyiségben érkeztek hajón nyersanyagok és termékek a Német Birodalomba, és várható volt a háború során a behozatal jelentős csökkenése, ami be is következett a brit blokád miatt. A német vezetés tudta, hogy csak egy járható út van: gyorsan győzniük kell. Nem így történt, és a blokád 1916-tól már hatalmas és egyre növekvő gondokat okozott szinte minden területen. A lőszer- és robbanóanyag-ellátás azonban – az antant várakozásai ellenére – nemhogy nem szűnt meg, a háború végéig nem is akadozott, mégpedig alapvetően a Haber–Bosch-szintézis adta technológiai előnynek köszönhetően. Ami viszont csak elnyújtotta, de nem nyerte meg a háborút.
Noha a szintézis korszakalkotó volta akkoriban is látszott, Fritz Haber 1918-as Nobel-díján mégis sokan megrökönyödtek, és ma is szokás Habert negatív felhanggal a „vegyi fegyverek atyjaként” emlegetni. A neves vegyész a háború során egy állami intézetben a harci gázok fejlesztését vezette, s ezt számos külföldi pályatársa sosem tudta megbocsátani neki, nem mellesleg a felesége sem, aki a halálba menekült. Érdekességként megjegyezhetjük, hogy a harci gázokat eredetileg nem tömegpusztító, hanem taktikai fegyvernek szánták, a cél az lett volna, hogy az ellenfelet állásai elhagyására kényszerítsék. A végeredmény azonban – mindkét háborús felet tekintve – több tízezer áldozat lett. (Másik érdekességként azt jegyezhetjük meg, hogy a „vegyi fegyverek atyjának” lenni bűnösséget jelent, az „atombomba atyjának” lenni viszont hírnevet és elismerést.)
Békeidőben a Haber–Bosch-szintézist nitrogénműtrágya-gyártásra lehetett használni, ám az ez irányú felhasználás tömeges elterjedésére még várni kellett a második világháború végéig, a „zöld forradalom” kezdetéig.