Az előző részben szót ejtettünk az 1840-es években felfutó perui guanóexportról. Érdekes módon a guanó-kitermeléshez térben és időben nagyon közel kezdődött egy másik igen fontossá vált árucikk karrierje is, egy ásványkincsé, egy nitrogénvegyületé: a chilei/perui salétromé. Peru, Bolívia és Chile határán, a Föld egyik legszárazabb vidékén, az Atacama-sivatagban az 1840 utáni évektől bányászták a nátrium-nitrátot, elsősorban chilei vállalatok, bár a legnagyobb lelőhelyek Peru területére estek.
Az 1870-es években a dél-amerikai államokat is sújtotta az európai gazdasági válság, és kiéleződtek az ellentétek Chile és a Bolívia–Peru szövetség között. A konfliktus az Atacama-vidékkel kapcsolatban mérgesedett el, Peru és Bolívia kormányai próbálták monopolizálni, illetve megadóztatni a chileiek kezében lévő, láthatóan egyre jobban felfutó nitrátkitermelést és -kereskedelmet.
Végül Bolívia robbantotta ki a háborút Chile ellen. Bolíviának haditengerészete egyáltalán nem volt, a hadereje 2200 emberből állt, a gyalogság puskák helyett ósdi muskétákkal, a lovasság lovak hiányában szamarakkal volt ellátva. De legalább volt egy szövetségese több mint kétszer annyi katonával, puskákkal, tüzérséggel, néhány hadihajóval. Peru is, Bolívia is le akart számolni a náluk sikeresebb Chilével, aki 1839-ben egyszer már legyőzte őket.
A „salétromháború” (1879–1883) négy és fél évig húzódott, Chile győzelmével ért véget, a következményei pedig máig hatóak. Chile megszerezte a teljes területet, ahol chilei salétromot bányásztak, és a rohamosan növekvő salétromexportnak köszönhetően a századfordulóra meggazdagodott az adókból. Ám akárcsak Peru guanóexportra épülő gazdasága, a chilei gazdaság is egyre inkább egyetlen ásványkincs kivitelére alapult, ami végül megbosszulta magát. (A 20. század közepe óta elhagyatottan álló bányatelepek, szellemvárosok manapság népszerű turisztikai célpontok.)
Peru megalázó vereséget szenvedett a háborúban, fővárosát, Limát elfoglalták és kirabolták, az országot évekre megszállták, és elveszített egy gazdaságilag kiemelten fontos területet. Bolíviát megfosztották tengeri kijáratától, amibe máig nem hajlandó belenyugodni (bár kompenzációként adómentesen használhatja az észak-chilei kikötőket, amelyekkel La Paznak közvetlen vasúti összeköttetése van). Bolíviában évente ünneplik a Tenger Napját, aminek alkalmából a tengerészet tagjai is felvonulnak, akik 3800 méterrel a tengerszint felett, a Titicaca tavon szoktak gyakorlatozni annak reményében, hogy egyszer majd kifuthatnak az óceánra. Peru és Bolívia társadalmainak tudatában napjainkban is él a Chile-ellenesség és a revánsvágy.
No de miért is volt olyan fontos nyersanyag a chilei salétrom? Az egykor nélkülözhetetlen hadianyag, a feketelőpor egyik alkotója a kálium-nitrát, más néven salétrom. A nátrium-nitrátot, más néven perui vagy chilei salétromot Európában salétromsav gyártására használták, amiből egyrészt – a feketelőport felváltó – füstmentes lőpor és más lőgyapot alapú robbanóanyagok készültek, másrészt pedig műtrágya. Az előbbi terület fontossága magától értetődő, ám az utóbbi jelentősége sem lebecsülendő.
A 20. század előtti Európa városaiban békeidőben is rendszeresen tizedelte a lakosságot éhínség a gyenge terméshozamok miatt. Ez a jelenség a trágyázás elterjedése után szinte megszűnt a fejlett országokban (nyilván ebben egyéb tényezők is közrejátszottak, például a vasút, de ez az egyik legfontosabb). A 19. században eleinte szerves trágyát használtak (lásd guanó), ám annak mennyiségét nem lehetett növelni a szükséges mértékben, ezért meg kellett találni a termőföld tápanyag-utánpótlásának más módozatait. A megoldás a nitrogénműtrágya volt. Ráadásul a fejlett országok körébe belépett egy új versenyző, az 1871-ben egységesült Német Császárság, amely nemcsak fegyverkezett, hanem rohamtempóban gyarapodott is.