A ’guanó’ egy kecsua eredetű szó, tengeri madarak trágyázásra használható ürülékét értették alatta az inkák, akik a part menti szigeteken gyűjtött guanóval trágyázták a földjeiket, és nagyra becsülték az anyagot. Az 1820-as évek első felében függetlenedett Peru fejletlen, szegény és eladósodott állam volt, az egykori Inka Birodalomból csak a romok és a régi, mesés gazdagság legendái maradtak. A szinte reménytelen kilátások ellenére a következő években mégis gazdasági fellendülés kezdődött az országban.
Az európaiak Alexander von Humboldt híres porosz utazó és természetbúvár 1802-es perui beszámolójából értesültek először a guanóról, illetve annak kiemelt hasznosságáról. Nem sokkal később Justus von Liebig és mások kimutatták, hogy a nitrogénvegyületek fontos növényi tápanyagok, és mint kiderült, a perui guanó különösen gazdag nitrogénben (ráadásul káliumban és foszforban is).
A perui partok közelében, elsősorban a Chincha-szigeteken jelentős mennyiségben találtak kiváló minőségű guanót, amelynek kitermeléséhez nem volt szükség sem bonyolult technológiára, sem nagyobb beruházásra, csak néhány ezer embertelen körülmények között foglalkoztatott kínai rabszolgára. Az első kétezer tonnás rakomány 1841-ben érkezett Liverpoolba, és a guanó iránti kereslet ezután robbanásszerűen nőtt Európában (leginkább Nagy-Britanniában), majd az USA-ban is.
A guanó mint árucikk fontosságát jelzi az USA egy fura, máig hatályos szövetségi törvénye (1856): bármely amerikai polgár kisajátíthat az USA számára olyan szigetet, sziklát, atollt, amely lakatlan, guanó található rajta és nem tartozik más hatalom fennhatósága alá. Több tucat nevenincs csendes-óceáni szigetecske került így az USA birtokába, amelyek többségéről lemondtak, miután a guanó elveszítette a jelentőségét. De például a második világháborúban ismertté vált Midway-atoll is az e törvény révén megszerzett területek közt volt.
A világ legnagyobb guanólelőhelyének bizonyult perui szigeteket 30-50 méter vastagon borította az évezredek során lerakódott madárürülék, amelyből negyven év alatt mintegy 20 millió tonnát exportáltak. A valaha ezüstbányászatáról híres Perunak évtizedekre a guanóexport lett a fő bevételi forrása, és történelmében is „guanó érának” nevezik ezt az időszakot.
Spanyolország ekkor még nem ismerte el Peru függetlenségét, és 1864-ben elérkezettnek látta az időt a járandóságai begyűjtésére. Páncélozott fregattokkal blokád alá vonta a perui kikötőket, valamint magához ragadta az aranytojást tojó tyúkot: megszállta a Chincha-szigeteket. Ám a dél-amerikai spanyol befolyás remélt helyreállítása és a guanókereskedelem megkaparintása helyett végül kénytelen volt jelentős presztízsveszteséget elkönyvelni, és 1866-ban erőfölénye ellenére fel kellett adnia a térségbeli pozícióit.
A perui prosperitás nagyjából az 1870-es évek végéig tartott, egyrészt a perui guanó ekkorra túl drágává vált az európai felvásárlóknak, másrészt az állati eredetű trágya szerepét fokozatosan átvette a perui/chilei salétrom. A guanókereskedelemből szépen profitáló állam a katonaság fejlesztésére és vasútépítésre fordította a bevételeket, továbbá jelentős részt hasított ki belőlük a politikai elit is, magyarán a pénz nagy részét ellopták, elherdálták. A guanóbevételek megcsappanásával az egypillérű gazdaság összeomlott, a túl drágának bizonyult vasútvonalak befejezetlenek maradtak, az ország ismét úszott az adósságban. Peru történelmének ezen időszaka az ölbe hullott lehetőség elszalasztásának, illetve az elhibázott gazdaságpolitikának az iskolapéldájává vált.
A századfordulóra jobbára kiapadtak a legnagyobb guanóforrások, miközben a trágya iránti igény nőttön-nőtt. A szerves trágya helyét azonban egyre inkább a műtrágya foglalta el.