Miért dobták le az atombombát Japánra?

Az atombombát Hitler ellen kezdték el fejleszteni az Egyesült Királyságban, miután a fizikusok – és nem csupán a brit fizikusok – számára világossá vált, hogy lehetséges a maghasadáson alapuló bomba létrehozása. 1943-ban az USA teljes egészében átvette a forráshiánnyal küszködő kutatást, és beolvasztotta a hadsereg 1942 augusztusában indult titkos Manhattan projektjébe.¹

A tudósok jó ideig abban a hitben dolgoztak, hogy a németekkel versenyeznek a fegyver előállításában, pedig a hírszerzés tudta, hogy a németeknek nem lesz bombájuk, mert már 1942-ben zátonyra futott az amerikaiakénál jóval kisebb kiterjedésű, kezdeti fázisban tartó kutatásuk. Egyébként ma is szokás felnagyítani a németek vélt eredményeit, noha utólag nyilvánvalóvá vált, hogy nem voltak számukra adottak a feltételek egy működő atombomba elkészítéséhez. Ráadásul igen korán elvetették a nukleáris fegyverek háború vége előtti előállításának lehetőségét, magyarán nem is létezett a Manhattan projekthez – legalább a jellegét tekintve – hasonló koncentrált német erőfeszítés. Természetesen ettől még folytatódtak a maghasadással kapcsolatos különféle kutatásaik.

A Manhattan projektnek tehát névleg védelmi jellege volt, valójában 1943 során a felső vezetők megbizonyosodtak róla, hogy egyedül nekik van bomba előállítását célzó, komolyan vehető programjuk. 1944 végére biztossá vált az is, hogy Berlinre már nem fogják ledobni a készülőfélben lévő bombát. Maradt Japán mint lehetséges célpont, de kérdéses volt, időben elkészülnek-e a „szerkentyűvel” („gadget”, írásban csak így említették). Tehát igen sokáig szó sem volt arról, hogy az atombomba szükséges lenne Japán legyőzéséhez. Egyébként a fejlesztők közül nem mindenki gondolta úgy, hogy a bombát egy városra kell ledobni vagy egyáltalán le kell dobni ahhoz, hogy elérjék vele a céljukat, de ebbe nekik semmilyen beleszólásuk nem volt.

Az atombombát azért dobták le, mert megcsinálták – hangzik a találó, nyilván túlegyszerűsítő válasz. Amellett, hogy a fegyvereket valóban azért készítik, hogy használják őket, a Manhattan projekt óriási tudományos, szervezési és anyagi erőfeszítést igényelt, amit igazolni kellett. Hirosima és Nagaszaki sajnálatos események helyszíneivé váltak, de hamarosan mindenki megtanulta, hogy „nem kell aggódni, a bombát meg lehet szeretni”. Új játszma kezdődött a világpolitikában, új korszak a világtörténelemben.

Háborús erkölcsök

Sok amerikai vélekedik úgy, hogy könnyű és egyben értelmetlen utólag „a fotelből” moralizálgatni. Győztek, és csak ez számít. Mindenesetre az atombombával kapcsolatos erkölcsi kérdések a kezdetektől napirenden voltak az USA-ban is. Számtalanszor elhangzott annak idején, hogy a japánok maguk hozták a fejükre a bajt Pearl Harborral és egyéb gazságaikkal, nagyjából ezt írta Harry S. Truman elnök is az amerikai protestáns egyházak ökumenikus szervezete titkárának 1945. augusztus 11-én, a nagaszaki támadás után két nappal, így zárva levelét:

„A fenevadakkal fenevadak módjára kell bánni. Rendkívül sajnálatos, de igaz.”

A szervezet nem sokkal később közleményben ítélte el a bombázásokat immoralitásuk miatt. Henry L. Stimson háborús ügyekért felelős miniszter többször is szóba hozta az erkölcsi kérdéseket. „Az első alattomos támadás [ti. Pearl Harbor] áldozataiként jelentős az erkölcsi fölényünk” – írta az elnöknek még a potsdami konferencia előtt.

Az atombomba városokra dobásának immoralitása többféleképp is megközelíthető. Az egyik álláspont az, hogy civilek tízezreinek pillanatszerű elpárologtatása, további tízezrek gyötrelmes halálának előidézése kegyetlen, embertelen, védhetetlenül erkölcstelen tett, nem beszélve a túlélőkre és a következő generációkra rótt, részben beláthatatlan terhekről. A totális háború korában egy szívós, könyörtelen és démonizált ellenséggel szemben ez szinte lényegtelen szempont volt az USA-ban is. Mégis akadtak olyanok a viszonylag kisszámú beavatott között, akik már előzőleg ellenezték a bomba Japán elleni bevetését, például maga a nukleáris láncreakció szabadalmazója és a Manhattan projekt ötletgazdája, Szilárd Leó. Szilárd előre látta az elkövetkező fegyverkezési versenyt, és petícióval hívta fel az elnök figyelmét a bomba bevetésének precedensteremtő veszélyeire, az atomkor ajtaja megnyitásának felelősségére, az USA világban elfoglalt erkölcsi helyzetének megőrzésére.

Mint mindig, a második világháború után is a győző igaza érvényesült, amiből leginkább a „jó háború”, a „jó gonosz felett aratott győzelme” erkölcsi önigazolás bizonyult időtállónak és világképformálónak. Egy mai történelmi témájú szórakoztató műsorban kézenfekvőbb a „mi lett volna, ha Hitler ledobja az atombombát” kérdést boncolgatni ahelyett, hogy „mi lett volna, ha az USA nem dobja le az atombombát”. A néző beleborzong, mekkora gonoszságot művelhetett volna Hitler a bombával, és ha eszébe is jut, hogy az atombombát éppenséggel nem Hitler dobta le, akkor is úgy véli, hogy ami történt, az „jó ügy érdekében” történt, és „nem volt más választás”.

Nem kérdéses, hogy a japán hadsereg éveken át kegyetlenkedett Ázsia-szerte, és több civilt ölt meg, mint az amerikai. De az is tény, hogy a „jó oldalon álló” szövetségesek ugyancsak szánt szándékkal és tömegesen öltek civileket, csak Japánban 500-800 ezret, a többségüket gyújtóbombázással. Emellett a „nem ejtünk hadifoglyokat” hozzáállás általánosnak számított az amerikai közkatonák körében, ami bizony abban is szerepet játszott (a kissé túlmisztifikált, de létező busidó mellett), hogy sok japán inkább a haláláig harcolt.

Az atombomba bevetése morális szempontból nem jelentett új kihívást 1945-ben. Miért ne használták volna? Curtis LeMay tábornok, Japán hónapokon át tartó bombázásának irányítója így fogalmazott a háború után:

„Gondolom, ha elveszítettük volna a háborút, engem felelősségre vontak volna mint háborús bűnöst. Szerencsére nyertünk. Minden katonának van valamiféle elképzelése a tetteinek erkölcsi vonatkozásairól. A háború azonban immorális, és akit ez zavar, abból nem lesz jó katona.”²

Véget vetni a háborúnak

A másik, immoralitással is kapcsolatos kérdés, illetve kérdéscsoport, amely a háború vége óta sok vitához adott gyúanyagot, így hangzik: kellett-e egyáltalán az atombomba Japán legyőzéséhez? Utólagos ismereteink birtokában ugyanis okkal gondolhatjuk, hogy nem kellett. Úgy tűnik, a döntés a bomba bevetéséről inkább politikai, mint katonai jellegű volt, nem vezérkari főnöki, hanem elnöki szinten született, még ha nem is egy személyben Truman adott parancsot a ledobásra. A háború befejezése után több amerikai katonai vezető (például Eisenhower, Nimitz, Spaatz) is leszögezte, hogy nem ért egyet az atombomba bevetésével, illetve hogy szerinte nem lett volna szükség atombombára Japán rövid időn belüli kapitulációjához.³ Egyébként a tábornokok – Douglas MacArthur vezérkari főnök kivételével – egészen a legutolsó pillanatig nem is tudtak a Manhattan projektről, őket csak a kész tényekről tájékoztatták.

1945 májusában már mindkét fél tisztában volt vele, hogy Japán elveszítette a háborút, ám a tárgyalásos befejezés kivihetetlennek bizonyult. Az utolsó hónapokban a japán hadsereg szinte tehetetlen volt az amerikai haditengerészettel és légierővel szemben, bár a tengeralattjáróik még folytatták a harcot. A szövetségesek azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy Japán csakis a feltétel nélküli megadás és a teljes megsemmisülés („prompt and utter destruction”) között választhat, július 26-án Potsdamban adták közre végső ultimátumukat. A japán katonai vezetés a kilátástalan helyzet ellenére egészen augusztus 15-ig elképzelhetetlennek tartotta, hogy mindenben alárendelje magát az ellenség akaratának, önként hozzájáruljon a császárság megdöntéséhez és a szigetek megszállásához.

A „feltétel nélküli megadás” megfogalmazást többen kifogásolták már az ultimátum szövegezésekor is, és azóta is kritika tárgya, mert ha a japánok tudták volna, hogy az istenségként tisztelt császárt végül nem fogják elmozdítani (Hirohitó 1989-ig uralkodott!), akkor könnyen lehet, hogy Potsdam után beadták volna a derekukat. Így viszont az ultimátumra nem reagáltak, a feltételes béke lehetőségét Moszkvában keresték, és erről az USA hírszerzése is tudott.

Makacsságuk pedig az atombomba bevetésének igazolásául szolgált. Ez máig a fő érv, röviden: a japánokat térdre kellett kényszeríteni, az atombomba alternatívája a szárazföldi invázió volt, másként nem adták volna fel. Az amerikaiak bármi áron meg akarták szállni a szigeteket, és ezt a „bármi áron” kitételt később kiválóan fel lehetett használni a kommunikációban. Ha úgy tették fel a kérdést, hogy inkább sok százezer amerikai katona halt volna meg a néhány tízezer gonosz „japcsi” („jap”) helyett, akkor az atombomba máris életek megmentőjeként jelenhetett meg a köztudatban, és nem brutális tömegpusztító fegyverként. A meg nem történt amerikai veszteségeket természetesen tetszés szerint el lehetett túlozni.

A várható vad küzdelemhez Okinava szolgáltatta a viszonyítási alapot. A sziget elfoglalása során a heves harcokban a szövetségesek 80-100 ezres veszteséget szenvedtek, ebből 14 ezer a halottak száma. A teljes veszteségek mintegy harmadát, köztük a mentálisan összeomlottak 26 ezres tömegének nagy részét a kamikázék számlájára lehet írni. A majdnem három hónapos művelet során japán részről 100 ezer katona (több mint 90%) és 150 ezer helyi lakos (kb. 33%) vesztette életét, nem beszélve a rengeteg sebesültről. A számok és a beszámolók végletekig elszánt védőkről tanúskodnak, ezért az amerikaiak nyomasztó fölényük ellenére is tartottak Honsú legyöngült és jobbára kezdetleges fegyverekkel rendelkező lakosságának ellenállásától.

Mindenesetre folyamatban volt az invázió előkészítése, mert az A-bombáról mint B-tervről csak a legfelsőbb szinteken tudtak. Igen ám, de egy tengeri blokád alá vont, állandóan bombázott, éhezés által is sújtott szigetország, amelynek a nemzetgazdasága gyakorlatilag leállt, ugyan mennyivel tovább tarthatott volna ki nagyszámú amerikai katona életének kockáztatása vagy az atombomba bevetése nélkül?

Ez utóbbi kérdésre kaphatunk választ a Truman elnök által felkért, Japán bombázását kiértékelő bizottság – ma már nyilvános – jelentéséből. Hangsúlyozzuk, hogy ez utólagos megállapítás.

„A tények részletes felderítése és a túlélő japán vezetők vallomásai alapján a Bizottság véleménye szerint Japán 1945. december 31-e előtt biztosan, 1945. november 1-je előtt minden valószínűség szerint megadta volna magát, akkor is, ha az atombombák nem kerülnek bevetésre, akkor is, ha Oroszország [ti. a Szovjetunió] nem lép be a háborúba, és még akkor is, ha a szárazföldi invázióval sem számoltunk volna.”⁴

A szovjet részvétel

A Japán elleni háborúban a szovjetek részvétele mindössze néhány napra korlátozódik, többen mégis döntőnek tartják a hadüzenetet a kapituláció szempontjából, és itt nem csak a szovjet történészek álláspontjáról van szó.

Az 1945. februári jaltai konferencián Roosevelt, Churchill és Sztálin arról állapodtak meg, hogy Hitler legyőzése után a Szovjetunió is megtámadja Japánt. Potsdamban Truman már annak tudatában tárgyalt, hogy működik a bombájuk, s ezt a tényt közölte Sztálinnal, aki elképzelése szerint még arról sem tudott, hogy az atombomba kifejlesztésén dolgoztak. Valójában kémek és árulók 1941 óta szivárogtatták az információkat az eleinte brit irányítással folyó projektről, Truman bejelentésekor pedig már a Szovjetuniónak is volt bombaprogramja. A potsdami deklarációt Truman, Churchill és Csang Kaj-sek jegyezték, és Truman úgy számolhatott, hogy olyan gyorsan pontot tesznek a háború végére, hogy Sztálinnak (aki augusztus 15-ére ígérte az offenzíva megindítását) nem lesz ideje bekapcsolódnia babérokat aratni.

Idézzük fel az időrendet (1945):

• július 16. – kezdetét veszi a potsdami konferencia;
• július 16. – Új-Mexikóban sikeresen elvégzik a Trinity (Szentháromság) kódnevű tesztet, az első atombomba felrobbantását;
• július 26. – potsdami ultimátum;
• augusztus 2. – a potsdami konferencia véget ér;
• augusztus 3. – az első atomtámadás tervezett dátuma (a felhős időjárás miatt halasztottak);
• augusztus 5. – a Szovjetunió egyoldalúan felmondja az 1941-ben kötött szovjet–japán megnemtámadási egyezményt;
• augusztus 6. – hirosimai atomtámadás;
• augusztus 8. – szovjet hadüzenet és támadás Japán ellen;
• augusztus 9. – nagaszaki atomtámadás (a tervezett kokurai helyett);
• augusztus 15. – Japán békét kér.

Elsősorban maga a hadüzenet a jelentős, bár az a tényező sem elhanyagolható, hogy a szovjet csapatok napok alatt legázolták és megsemmisítették a 700 ezer fős mandzsúriai japán hadsereget, a még hadra fogható japán erők javát. A japán felső vezetés – hiábavalóan és értelmetlenül – egészen addig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió is érdekelt lehet Japán amerikai megszállásának elkerülésében, és jelentős nyereség fejében felléphet közvetítőként a békekötésben. A szovjet hadüzenettel az utolsó halovány reményük is szertefoszlott, és be kellett látniuk az amerikai feltételek elfogadásának elkerülhetetlenségét – érvelnek azok, akik szerint elsősorban a szovjetek hadba lépése miatt kapitulált Japán augusztus 15-én.

Mások erre azzal tromfolhatnak, hogy a japánok nem lehettek annyira megátalkodottak, hogy figyelmen kívül hagyják a közben városaikra ledobott atombombákat, tehát nyilvánvalóan az új fegyver tett értelmetlenné minden további ellenállást. Igen ám, de ha figyelembe vesszük, mennyire értelmetlen volt már 1945. július végén is ellenállniuk, akkor nem olyan nyilvánvaló, hogy a legfontosabb városaik elvesztése után Hirosima és Nagaszaki pusztulása rendítette volna meg az irracionálisan cselekvő japán katonai vezetőket (a háttérbe szorított polgári vezetők már korábban szorgalmazták a békekötést).

A 68. és a 69. legjelentősebb célpont

Az amerikaiak kifejlesztettek egy hatékony fegyvert épületek felgyújtására és a személyzet megsemmisítésére: a napalmot. Ma már szokás megfeledkezni róla, pedig sokkal több embert öltek meg vele a világháborúban, mint az atombombával. A japán városok különösen jó célpontnak bizonyultak a jellemzően faszerkezetes lakóházak miatt. A Meetinghouse (Közház) művelet 1945. március 9–10. éjszakáján egyértelműen Tokió lakossága ellen irányult, és máig a legtöbb áldozatot követelő bombázásnak számít Hirosima és Hamburg előtt: 100-120 ezren éghettek el néhány óra alatt a napalm által kiváltott tűzviharban. Később több további támadás is érte a fővárost, amely májusra olyan szinten elpusztult, hogy lekerült a lehetséges célpontok listájáról. 1945. augusztusig 67 japán város vált az amerikai gyújtóbombázások célpontjává, és mindegyikük igen súlyos veszteségeket szenvedett, többjük gyakorlatilag a földdel vált egyenlővé.

Persze már akkoriban is rendszeresen elhangzottak szónoklatok precíziós bombázásokról, a humanitárius elvek szem előtt tartásáról és a katonai célpontok elsődlegességéről, amelyek jobbára arcpirító hazugságok voltak. Stimson miniszter feljegyezte a naplójába, hogy az elnök tudomására hozta észrevételeit a gyújtóbombázásról:

„Először is nem akarom az USA-t olyan hírbe hozni, hogy felülmúlta Hitler rémtetteit; másodszor pedig némileg tartok attól, hogy még mielőtt elkészülünk, a Légierő úgy szétbombázza Japánt, hogy nem lesz megfelelő terep az új fegyver erejének bemutatására. Truman nevetett, és azt mondta, megértette.”

Május 15-én három még nem bombázott várost – Kiotót, Hirosimát és Niigatát – kihúzattak a légierő listájáról, nehogy valóra váljon Stimson félelme, tudniillik hogy nem marad atombombával megsemmisíthető település. Elgondolkodtató, hogy egy rettegett ellenség esetében, amelynek a mielőbbi legyőzésére törekedtek, ilyen szempont alapján tudtak válogatni a célpontok között 1945 májusában, és az is, hogy az említett városok vajon mennyire lehettek katonailag jelentős célpontok.

Kiotót, a történelmi fővárost végül teljesen elkerülték a bombázások, amiért maga Stimson járt közben. A 68. és 69. megtámadott város Hirosima és Nagaszaki lett, amelyek valójában nem a pusztítás mértéke miatt lógtak ki a meglehetősen hosszú sorból, hanem amiatt, hogy az amerikaiak itt gyakorlatilag egyetlen repülőgéppel és egyetlen bombával érték el szinte ugyanazt a rombolást, amihez korábban több száz bombázó és több ezer tonna robbanó- és gyújtóanyag bevetése kellett. A Japán bombázását kiértékelő bizottság fentebb említett jelentése szerint bár 14-16 ezer tonna TNT-nek megfelelő energia szabadult fel a hirosimai atombombából, ugyanazt a hatást 2100 tonna hagyományos robbanóanyaggal és 220 db B–29 bevetésével is elérhették volna, ami pedig bőven alatta marad a háború vége felé szokásossá vált támadások átlagos paramétereinek. A nagy különbség a lakosság gyanútlanságában és teljes védtelenségében volt: egy-két átrepülő gép miatt nem is fújtak légiriadót, az embereknek esélyük sem volt elmenekülni. (NB: Az óvóhelyek a gyújtóbombázás ellen sem nyújtottak menedéket, tehát korábban is csak a város mielőbbi elhagyása adott valós esélyt a túlélésre.)

Japán szemszögből kizárólag annak volt jelentősége, hogy az amerikaiak 1945 tavaszától azt a városukat semmisítették meg, amelyiket csak akarták, legfeljebb az időjárás hátráltatta őket. Ha ez a szempont nagyobb súllyal esett volna a latba, mint a császári regália végsőkig való védelmezése, akkor a japán vezetők már jóval Hirosima előtt békét kértek volna, ezáltal tengernyi szenvedéstől kímélve meg a lakosságot. De az a körülmény miért érdekelte volna őket, hogy a 70. várost atombomba vagy napalm pusztítja el? Az viszont tény, hogy a császár a bomba kegyetlenségét és a japán nép teljes megsemmisítésétől való félelmet említi legelső nyilvános megszólalásában, a megadást bejelentő rádióbeszédében.

A reprodukálható kísérlet

Felmerülhet az a kérdés is, hogy miért két atombombát dobtak le. Egyfelől erődemonstrációnak elég lett volna egy is, másfelől Hirosima után három nappal ledobtak még egyet, de a japánok még Nagaszaki után öt nappal sem adták meg magukat, csak augusztus 15-én, közben ledobhattak volna akár egy harmadikat is. A kérdés második fele könnyen megválaszolható: még nem állt bevetésre készen több bomba, legkorábban augusztus 19-én tudták volna ledobni a következőt Kokurára vagy Niigatára.

Egyesek úgy vélik, az úgynevezett erődemonstráció nem a már tönkrevert japánoknak szólt, hanem a Szovjetuniónak, a porondon maradt másik meghatározó hatalomnak, s így a hidegháború első mozzanatának tekinthető. Van, aki azt állítja, hogy az első bomba kellett Japán legyőzéséhez, a második ledobása viszont értelmetlen barbárság volt. Egyébként a szokásos magyarázat szerint Nagaszakival azt bizonyították volna – akár a japánok, akár a szovjetek számára –, hogy nem csak egyetlen működő bombát sikerült előállítaniuk.⁵

A felrobbant atombombák vakító fénye mintha új megvilágításba helyezte volna az előzményeket is, ami a háború utáni korszakban mind az amerikai, mind a japán fél számára kedvezőnek bizonyult. Az előbbi „gonosz ellen folytatott harcában” ugyan „a cél szentesítette az eszközt”, de a korábbi tömeggyilkosságok felemlegetését, horribile dictu az ellenséggel való összehasonlításokat el akarta kerülni. Az elterjesztett narratívában az atombomba „szükséges rossz”, „rengeteg emberéletet mentett meg”, és ma szinte mindenki számára „nyilvánvaló, hogy nem volt más választás”. Meglehet, a könyörtelenség és az iszonyú következmények demonstrációja is szerepet játszanak abban, hogy Nagaszaki volt az utolsó atomtámadás helyszíne, s ennek a ténynek ma örülni kell.

Japán utólag úgy tudta a saját javára fordítani a történteket, hogy egyrészt szörnyű háborús bűnök elkövetőjéből – vagy amellett – az atombomba egyetlen áldozatává vált, másrészt a látszat szerint nem egy konvencionális haderő, hanem egy „csodafegyver” miatt adta meg magát.